Kis Miklós

A hatalmi vágyat jó néhány gondolkodó, pszichológus - Nietzsche, Adler - az emberi lélektől elválaszthatatlannak tekintette…S úgy tűnik,a történelem is erről tanúskodik.Vajon mennyire mély emberi törekvés a hatalmi vágy,s mi lehet mögötte?

Kezdjük egy kicsit messzebbről…

Talán valami mély, emberi törekvés fejeződik ki abban is,ahogy egyes filozófusok mindenáron megpróbálták a

világ működését

néhány alapvető elv által magyarázni.

Az ókori görög Empedoklész szerint a világ arról szól az anyag egyes részei egymás felé törekednek,erre készteti őket a „philios”,a barátságosság vagy szeretet,illetve távolodnak egymástól,amire a gyűlölet indítja őket.

A XIX. századi Spencer szinte ugyanezt mondja: minden visszavezethető az anyag integrációjára és dezintegrációjára,azaz az anyag egyesülésére és bomlására.Ha meggonduljuk, ez valóban igaz a fizikai-kémiai folyamatokra, s a társadalmi folyamatokban sem nehéz analógiákat találnunk.Ebből a megközelítésből világosan következik, hogy egy ásványt,egy embert, vagy egy társadalmat elképzelhetünk úgy, mint az anyag egy-egy integrációját.

Ez a sajátos megközelítés akkor nyer igazán távlatot,ha összepárosítjuk az

evolúció

gondolatával. Ebben az esetben az élővilág és a társadalom fejlődését úgy kellene felfognunk, mint az anyag integrációs folyamatainak előrehaladását. Ami persze felveti a kérdést: mik ennek az integrációs folyamatnak a törvényei? Spencer vagy Crick válasza magától értetődő: amíg a „holt” természet a fizika-ki tudja, honnan való-törvényei szerint létezik, addig az élő anyag a verseny elvének is alá van rendelve, sőt, a versengés az élet lényegi része, amely vélekedés védelmében Crick számos érvet hoz fel könyvében,mint pl. a multiplikációs hatást: egy folyton duplázódó rendszer hamarosan megtölti a rendelkezésre álló életteret, s hamarosan szükségszerűen megindul a versengés a rendelkezésre álló táplálékért.

Ilyetén módon az élővilág mind bonyolultabb élőlényeinek megjelenése, vagyis amit evolúciónak szoktak nevezni, értelmezhető válik úgy, mint az anyag előrehaladó integrációja, aminek előrevivő motorja a létért való harc. Ebben a felfogásban a

többsejtűvé válás

oka a túlélés a „kollektív önzés”

Hogy miért is érdekesek ezek az elképzelések a téma, a hatalom szempontjából? Mert a túlélésben a hatalomnak kitüntetett szerepe lehet, s minden bizonnyal már az élővilágban is megtalálhatjuk ennek csíráit. A többsejtű lények a túlélésben előnyt jelentő integrációt megvalósítják egyfelől –ha elfogadjuk az előbbi gondolatmenetet –egyesülés, egy lénnyé szerveződés útján, kölcsönösen előnyösen, „kollektíven önzőn”, ugyanakkor integrációra törekszenek mondjuk úgy, egyénileg önzőn, a táplálkozás, bekebelezés által –ami hasonlóan az előző módhoz –több energiát, nagyobb túlélési esélyt jelent. Ahogy Spengler mondja,

a ragadozó

más állatból élő állat élet-típusa, aki még saját fajtáját sem tűri meg a maga területén.Itt már megfigyelhetjük a hatalom kezdetleges formáját, a zsákmányállat –ahogy a biológia nevezi-, messze nem akar zsákmány lenni, ám a ragadozó letöri ezt az akaratot, megfosztja azt attól, hogy önálló egységként létezzen, s fizikailag a maga részévé teszi őt. Gondolati jelentősége van ennek, hiszen a hatalom legmélyebb alapjait keressük. Fontos, metafizikai szempontból nagy horderejű, hogy –itt - az élet elvételének, az ölésnek és a többsejtűvé válásnak a mozgató elve –ha igaz a gondolatmenet – ugyanaz: az integráció igénye.

Sigmund Freud is érdekes gondolatokat közöl a bekebelezésről – mint én és tárgy viszonyáról –egyik esszéjében. Freud szerint a bekebelezés a szeretet előfokának

tekinthető.

Szeretetnek a kezdeti foka abban az értelemben,hogy megszünteti a tárgy különállását,bekebelezi azt.Freud úgy fogalmaz,hogy

a szeretet itt még nem válik el a gyűlölettől

a ragadozó nem gyűlöli az zsákmányt,amit elpusztít,a reménybeli zsákmány számára viszont a ragadozó kínt és félelemet,veszélyt jelent az életre: a ragadozó gyűlöletes.Ezért talán valóban joggal mondhatjuk,hogy a bekebelezésben fellelhetjük a szeretet és a gyűlölet előfokát is.

Még érdekesebb számunkra az, amit Freud a szeretet második előfokának tartott: a tárgy hatalomban tartása, tekintet nélkül annak esetleges sérülésére. Freud felhívja rá a figyelmünket, hogy a

tárgy hatalomban tartása

–végső soron a tulajdonlás,(bár Freud nem ezt írja) –az integráció egy magasabban –legalábbis a bekebelezésnél magasabban –szerveződött formája, hiszen a tárgy itt megőrzi részlegesen önálló létezését, nem pusztul el. Ezután már a szeretet és szerelem következik, amit az egyén kiterjesztett önzéseként értelmezett

Furcsa lehet a mai olvasónak, hogy miért írja Freud a második előfoknál, hogy a hatalombantartó közömbös a tárgy sérülésével szemben,illetve miért nem ír egyszerűen tulajdonlást. Annyi valószínű,hogy Freud is azt gondolta,hogy a tulajdonlás már azt is jelenti,hogy a tulajdonos nem közömbös a tulajdona sérülésével szemben(ugyebár ezen alapszik a polgári társadalom hatékonysága).Mindazonáltal kultúránk jellemzője ma is, hogy a szerelmi kapcsolatnál normaként tekinti a kizárólagosságot,illetve a kapcsolat problémái a féltékenység körül forognak,amely fogalmat könnyen összefüggésbe lehetne hozni a tulajdonlással.Még inkább így volt ez Freud korában.(Érdekes egyébként,hogy még a legfelvilágosultabb illetve leglázadóbb gondolkodók is milyen nehezen tudnak elszakadni koruk tartalmatlan vagy logikátlan fogalmaitól.).Ebben a megközelítésben a tulajdonlás, a szeretet és a szerelem már nagyon hasonló fogalmaknak tűnnek,Freud valószínűleg ezért nem határolta el önálló előfokként.Valóban közösek is a tárgyuk iránti törődésben és aggódásban, a birtokló a tárgya azon vonatkozásaival törődik,amelyek szükségleteit szolgálják,a szerető viszont teljes egészében azonosul a tárgy érdekeivel.

Freud esszéjéből az a következtetés adódik,hogy a hatalom, és az azt célzó vágy egy fejlődési, integrációs folyamat köztes szakasza, ami nagyon megnyugtató,ha valóban igaz.

A hatalom -hadd ismételjem- egyoldalú integráció, egyoldalú szövetségbe kényszerítés.A hatalom természetes eszközei a csalás és az erőszak.

A hatalom a filozófiában legtöbbet tárgyalt formája az ún. főhatalom,azaz az

államhatalom

jóllehet nem az egyetlen formája.Pl. az egyéni terror is egy formája a hatalomnak (akár családon belül).Ami nagyban,az kicsiben,ahogy a kínai filozófia mondja.

Az anarchisták gondolkodói irányzata a főhatalom, az állam megszűntétől remélték a dolgok jobbra fordulását, kritikusaik viszont rámutattak többek között egy olyan dologra, a mivel nekem is egyet kell értenem,nevezetesen arra,hogy az állam megszűnte nem jelenti magának a hatalom jelenségének megszűntét.

A modern demokratikus államban nem az állam képviseli az elnyomó hatalmat, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs elnyomó hatalom .Itt nem elsősorban az utcai erőszakoskodó bűnözők hatalmára gondolok (bár az is egy fajtája a hatalomnak),hiszen velük az állam tudatosan szembehelyezkedik. Nem is csak a monopóliumok és konzorciumok mindent elsöprő gazdasági hatalmára, hiszen vannak(ha nem is komoly) kezdeményezések és törvények kordában tartásukra.

A modern állam egyszerűen képtelen megvédeni a polgárait az erőszak árnyaltabb formáitól, pl. a nőket és gyerekeket a családon belüli erőszaktól. A társadalom működésére a

gyengébbek kiszolgáltatottsága

nyomja rá bélyegét, ami a családban kezdődik a gyermeki kiszolgáltatottsággal, majd folytatódik az iskolában a tanuló kiszolgáltatottságában, azután tetőzik a munkavállalói kiszolgáltatottságban, hogy végül már mint nyugdíjas csak a törvényhozástól és nyugdíjfolyósítótól függjön.

Tíz évvel a rendszerváltás után már talán sok ember számára világossá vált, hogy ez a társadalmi rendszer sem feltétlenül igazságosabb, mint az előző volt. De a keretei inkább megengedi a lehetőségét, hogy jobbá tegyük.

Freud hivatkozott esszéje azt sejteti, hogy a szeretet legyőzheti a tulajdon és hatalomvágyat. Ám ezt Freud még viszonylag fiatalon írta, nézetei később erősen, mondhatni ellenkezőjére változtak.

Hátha végül mégis a fiatalkori énnek lesz igaza.

Nyertesnek lenni jó. Vesztesnek, legyőzöttnek lenni szégyen – legalábbis mintha ezt sugallná a körülöttünk áradó kultúra.
Nézte az ókori bölcs a küzdő birkózókat. Az egyik harcoló végül legyűrte a másikat, s diadalmámorában örömtáncot lejtett. A bölcs odament hozzá s megkérdezte:
Minek örülsz Te tulajdonképpen?
Annak, hogy győztem – válaszolt az öntudatosan.
Mit gondolsz, miért éppen Te győztél? Talán erősebb és ügyesebb voltál társadnál?
Alighanem igen.
Következésképp akivel küzdöttél, nálad gyengébb és ügyetlenebb volt. Nem igaz?
De nyilván igen.
Tehát annak örülsz – foglalta össze a bölcs – hogy legyűrtél egy magadnál gyengébb és ügyetlenebb embert. Különös – tette még hozzá, s otthagyta a bajnokot.
Bármilyen különös is, de sokan igyekeznek mások legyűréséből kielégülést, sőt, önbecsülést nyerni. A beosztottjait nem tisztelő, pusztán tekintélyelvre támaszkodó főnök, a lassabban haladókat „levillogó” autós, a gátlástalan, másokon áttaposó karrierista mögött ugyanaz a típusú ember áll. A legyőzöttek, a megalázottak még a köz jól megérdemelt rokonszenvét sem mindig kapják meg – sem a munkahelyen, sem máshol. Valami szerencsétlen, talán némileg énvédő szerepű mechanizmus miatt a köz általában az áldozatot magát hibáztatja (alapvető attribúciós hiba – mondják a pszichológusok.)
Sokan talán azt gondolják, hogy az agresszió, és mások legyűrésének igénye helyes, de legalábbis hasznos világunkban. Verseny van. Mindenért. Aki eléggé erőszakos, sokat nyerhet. A szerények, a félénkek lemaradnak. Ebben kétségtelenül van igazság.
Az élet azonban nemcsak harcból áll, hanem együttműködésből is. Maga az élő szervezet is Selye János szavaival élve „kollektív önzést” testesít meg, együttműködő részek halmazát. Mérő László egyik méltán népszerű könyvében egy játékelméleti probléma kapcsán ír le olyan tapasztalatokat, amely szerint az együttműködés hosszabb távon hasznosabb lehet, mint az önző érdekeknek engedelmeskedés.
A következetes, gyakori agresszor rosszul jár hosszú távon, hiszen bizalmatlanság, elutasítás veszi körül. Bizalmat első alkalommal megelőlegezni, illetve bizalmat bizalommal viszonozni talán nemcsak a játékelméleti modellekben éri meg, hanem a való életben is. Ezzel a módszerrel nemcsak karriert lehet hatékonyabban építeni, hanem egy élhetőbb világot is.

Freud nézeteit előszeretettel foglalják össze úgy, hogy az emberi lelket sötétnek látta és mélyen pesszimista ember volt. A summázat oly mértékben áll távol a valóságtól, hogy ennek még az ellenkezője sem igaz. Korlátozottan talán érvényes munkásságának második felére, és egyáltalán nem érvényes az írásainak első korszakára. Az viszont elvitathatatlan tény, hogy a szex és a szeretet különböző neveken végig központi szerepben maradt Freud elméletében és írásaiban.

Freud elméletében két ösztönelméletet dolgozott ki, ennek megfelelően két elmélete van a szeretettel, illetve az emberi élettel kapcsolatban. Először talán nézzük a későbbit, ami talán ismertebb, az élet és halálösztönök szembenállása . Az Eros az élet, az energia, ami a kisebb egységeket nagyobb egységekké szervezi, illetve Thanatosz a halál, ami destruktív és rombol. Talán nem véletlen, hogy Freudnak ez a végső elmélete lett népszerűbb és ismertebb , hiszen összecseng mindennapi beállítódásainkkal, mert eleve hajlamosak vagyunk a bennünket körülvevő dolgokat és embereket jókra és rosszakra osztani, annak megfelelően, milyen hatással vannak ránk,illetve hogyan viszonyulnak hozzánk. Nagyon régi filozófiai tanokra rímel ez, mint Empedoklész az anyag barátsága illetve gyűlölködése váltja ki a mozgást, vagy az ókori gnosztikusok elképzelésével, akik szerint

világosság és sötétség

küzd egymással, ez a két alapvető elv, a nappal és az éjszaka váltakozása is ezekre vezethető issza, analóg Spencer integráció- dezintegrációjával, ez az elképzelés tulajdonképpen a népmeséktől illetve a legújabb hollywoodi alkotásoktól sem idegen, jól társítható alapvető elképzeléseinkhez ez a fajta filozófia.

Mit ért Freud halálösztön alatt? Szerinte minden élőlényben van egy olyan ágens, hajtóerő, ami saját maga illetve mások elpusztítása felé hat. Milyen érveket hoz fel Freud? Az egyik leghatásosabb érve talán az, mint Freud maga is felhívja rá a figyelmet analóg Schopenhauer filozófiájával, tehát ennek a lényege az, hogy minden élet egyensúly felé törekszik a hiányállapotok megszüntetésére, de célja a feszültségmentesség, és hát mi lehet feszültség mentesebb és hiányállapot nélkülibb, mint a halál. Bizonyító erejűnek tekinti Freud

magának a halálnak

a tényét is, hiszen nehezen magyarázható az, hogy miért is van beírva a génprogramunkba, hogy meg kell halnunk. Érvet jelent továbbá Freudnál maga a fennálló világ is, az embernek ember elleni céltalan agressziója, a háborúk. Van még egy további érv, ami számomra kevésbé tűnik meggyőzőnek, viszont Freud fontosnak tartotta és az ő személyes tapasztalatain alapult. Freud tapasztalatai alapján az ösztönöknek egy olyan erőt tulajdonított- egy ismétléses kényszert- ami igyekszik a szervezetet a korábbi állapotba eljuttatni, és az élet esetén a korábbi állapot természetesen a nem élet, mondhatni a halálnak a ténye.

.Nézzük meg, tudjuk-e Freud nézeteit cáfolni! Ami az élet egyensúlyra való törekvését illeti, a feszültség csökkentést, nos ezt a vélekedést nem vagyunk kénytelenek kizárólagos módon elfogadni. Bár gyakran a hiányállapotok megszüntetésére irányuló igyekezetek állnak cselekedeteink mögött, de vannak olyan cselekedeteink, amelyek mögött nem konkrét hiányállapotok és nem konkrét kielégülések állnak, mint pl. a játék vagy akár egy könnyed beszélgetés.

Hogy az életnek van egy feszültségcsökkentő tendenciája: igaz, de nem kizárólagosan igaz.Ez a schopenhaueri filozófia koncepciója is, ha ez valóban így lenne, akkor valóban nem maradna más, mint Schopenhauer javasolja, a szenvedés vagy a szemlélődés. Talán ez egy örök filozófiai, vallási koncepció fog maradni, hogy az élet harcai, a vágyak és kielégítésük, a küzdés hiábavalók; és ebből kiszállva, ezt szemlélve egy magasabb létiségbe juthatunk .Persze itt Schopenhauer mellett azért megemlíthetnénk a

sztoikusokat vagy a buddhistákat

is, ez az elképzelés vigaszt nyújt, igazolást arra, amiért visszavonjuk energiáinkat a külvilágtól, és nem kell kockáztatnunk azt, hogy kötődünk olyan dolgokhoz, amiket elveszthetünk. Ami Freud másik érvét, a biológiai halál tényét illeti, nos lehet azt olyan könnyen, frappánsan megmagyarázni, mint azt Freud a halálösztönnel tette: a halál tényének talán evolúciós okai vannak, mint ahogy az evolúció a szelekció módját is tökéletesítette az ivaros szaporodás megjelenítése által, így talán elképzelhető, hogy a faj egyes egyedeinek a kimúlása az egész faj génállományának változatosságát, ezáltal a nagyobb alkalmazkodást szolgálja.Nagyon erőltetett párhuzam, és valószínűleg nem is igaz, de nem állom meg, hogy ne írjam ide, de mégiscsak nagyon érdekes, hogy a liberális piacgazdaságban a termékek úgy versenyeznek egymással a vevőkért, mint a fajok egyedei a túlélésért. A marketingtudomány meglepő módon

termékéletgörbékről

beszél, minden terméknek megvan a maga érési szakasza, megvan a maga görbéjének a zenitje, majd jön a lassú elmúlása, a készletek kiárusítása, és új termék lép a helyébe.

Hol a szeretet helye ebben a rendszerben? Az a nagyszerű szerep vár rá, hogy az Erosz képében ellensúlyozza vele egyenértékűen a rombolás és agresszió erőit. Ennek a két erőnek az ellentéte határozza meg az ember lelkét és a világot is, ezek egyenértékű erők.Ennek a két erőnek a harca a szintézis lehetősége nélkül, leginkább Nietzsche

örök visszatérés

történelemelméletéhez vezethet el.

De vajon valóban egyet kell értenünk-e Freuddal abban, hogy a világban található erőszak, agresszió, háború mögött csakugyan egy önálló halálösztönt kell feltételeznünk? Ennek ellenében-az eddigieken kívül- magának Freudnak a nézeteit lehetne felhozni, természetesen a korábbiakat, megragadva az alkalmat át is térnék Freud első, talán kevésbé ismert ösztönelméletére. Mit mond Freud az Ösztönök és ösztönsorsokban a

gyűlölet

eredetéről? “Gyűlölet, mint tárgyhoz való viszonyulás régebbi a szeretetnél, abból az ősi elutasításból fejeződik ki, amit a nárcisztikus én fejt ki az őt ingerlő külvilággal szemben. A tárgyak által kiváltott kinézetekre adott reakció megnyilvánulásaként a gyűlölet életre szólóan szoros kapcsolatban marad az önfenntartás ösztöneivel olyannyira, hogy az én ösztönök és a szexuális ösztönök könnyen szembe kerülhetnek egymással, ami gyűlölet és szeretet ellentétét idézi fel.” Itt mondja Freud a gyűlölettel kapcsolatban kicsit előbb: ” A gyűlölet „szóhasználatában” nem kerül előtérbe (…)a szexuális öröm (…), a kínnal való kapcsolat (…) meghatározó.” Összefoglalva itt Freud szerint a gyűlölet hátterében a kín és az önzés áll, az is nagyon fontos, hogy a gyűlölet és a szeretet itt már nem egyenértékű elvek, a gyűlölet ősibb, mint a szeretet. Mit mond Freud a

szeretetről?

Ösztönök és ösztönsorsok „Egyelőre úgy határozzuk meg a szeretetet, mint az én viszonyát az öröm forrásaihoz.” Majd Freud kifejti elmélete egyik legvitatottabb tételét, 60. oldal, Ösztönök és ösztönsorsok. „Az önfenntartást szolgáló tárgyaknál nem azt mondjuk, hogy szeretjük őket, inkább azt hangsúlyozzuk, hogy szükségünk van rájuk. A szeretet szó tehát (…) szűkebb értelemben a szexuális tárgyakhoz kapcsolódik, valamint olyan tárgyakhoz, amelyek szublimált szexuális ösztönöket elégítenek ki”Az igazság az, hogy ez az érvelés németül meggyőzőbb, mint magyarul, vagy akár más nyelven, hiszen a német Liebe, szeretet szót csakis személlyel kapcsolatban lehet használni, míg ez más nyelvekben nem így van. Vita tárgya lehet a libidó, illetve a libidó egyik formája, a szeretet eredete is, hogy vajon Freudnak van-e igaza, hogy a libidó csak szexuális eredetű, vagy netán Jungnak, hogy a libidó eredete általános energia, talán nem is annyira érdekes, mint azt sokan gondolták. Sokkal érdekesebb az, amit Freud a szeretet fejlődéséről, előfokairól ír „A szeretet előfokai (…) a bekebelezés (…) magasabb szinten (…) a hatalomba kerítés vágyában jelenik meg, amely közömbös a tárgy sérülése vagy megsemmisülése iránt.” (Ösztönök és ösztönsorsok) Freud szerint a bekebelezésnél a szeretet és a gyűlölet még nem válik el; leválva a gyűlöletről, de még megőrizve annak elemeit megjelenik a hatalomba kerítés vágyának képében a szeretetnek egy magasabb szintű előfoka, de ez még nem maga a szeretet. Hogy mi Freud szerint a szeretet fejlődésének végpontja, azt ebből az esszéjéből nem tudhatjuk meg, de talán eligazíthat minket az, amit a Tömegpszichológia és én analízisben ír. Freudnál a

szerelem

kimondatlanul a libidó legtisztább megnyilvánulási formája, és ugyanúgy értelmezhetjük az arról elmondottakat, mint a szeretetet (ami szintén a libidónak egy szublimált formája). Mint azt előbb írtam,szerintem nem meghatározó, hogy a libidó eredetének mit tekintünk. “Ahogy az egyéneknél, éppen úgy az egész emberiségnél a szerelem, mint kultúrtényező az, amely az egoizmust altruizmusba fordítja át.” Vagy ugyanez a libidóelmélet energetikai szemléletében megfogalmazva: “A szerelemben nagy adag nárcisztikus libidó áramlik át a tárgyra.” (Tömegpszichológia és én-analízis)

Mindezt talán köznapi nyelvre lefordítva úgy értelmezhetjük, hogy a szerelem, tehát a szeretet is egy másra, másokra kiterjesztett önzés. Ebből Freud szerint is az következik, hogy nem elég szeretnünk, hanem az is kell, hogy szeressenek minket. “Aki szeret az úgyszólván elvesztette nárcizmusának egy részét, és azt csak szeretve levés útján nyerheti vissza.”(Nárcizmus bevezetése in:Öszönök és ösztönsorsok) Összefoglalva tehát a fejlődés menete nagyjából így néz ki a szeretet és gyűlölet alakulásának szempontjából: legősibb a gyűlölet, majd megjelenik a bekebelezés, ahol a szeretet és a gyűlölet egyszerre van jelen, azután előtűnik a tulajdonba kerítés vágya, és késöbb ebből kialakul egy igazi kötődés, amelyben az egyén saját önzését kiterjeszti másra, másokra. Ebben a fogalmi koncepcióban a gyűlölet és a szeretet

nem egyenértékű,

a szeretet a gyűlöletből fejlődik ki, tulajdonképpen a gyűlöletviszonyulásnak egy meghaladott változatává válik. Itt nem kétséges, a szeretet magasabbrendűsége történelemfilozófiai szempontból rejtetten a modellben van, mivel a szeretet a legmagasabban fejlett, tulajdonképpen egy magasabb rendező elv, a gyűlölet vele nem azonos, hanem lejjebbi szinten lévő ősi, primitív viszonyulás, tehát erre a modellre egy monisztikus történelemfilozófiát lehet építeni, amelynél a szeretet - mint legmagasabb rendező elv- a harmónia, béke és integráció felé viszi lassan, kerülőkkel, de biztosan a világot.

Freud persze tudta, hogy érzelmeink gyakran ambivalensek “A szeretetbe keveredő gyűlölet (….) gyökere az én ösztönök elhárító mechanizmusnak, melyek az önérdek és a szeretet kapcsolathoz fűződő gyakori konfliktusban a realitásra és az aktuális célokhoz hivatkozhatnak.” (Ösztönök és ösztönsorsok) Tehát az emberi lélekben természetesen ott van az egoizmus, és ez ott lehet a gyűlölködés és az agresszió hátterében. Ezzel a megszorítással együtt is, Freudnak ez az egyik korai elképzelése egy határozottan idealisztikus világképhez vezetne.

Úgy vélem Freud korai modelljére, hogy közelebb áll a valósághoz, mint a későbbi, mindennapi tapasztalataink és gondolkodásunk is azt súgja, hogy több örömben és boldogságban lehet részünk szeretet kapcsolatok által, mint a gyűlölet vagy a szeretet előfokai által vezérelt kapcsolatok által, tehát azt gondolom, hogy a világ, történelmi léptékben a harmónia és boldogság felé fog haladni, de ez az út nem lesz egyenes és biztonságos és akár katasztrófával is végződhet, ha nem vigyázunk.